Ez az előadás szorosan kapcsolódik az előbbi bejegyzéshez, meghallgatva talán megfogalmazódhat a hallgatóban a válasz, miért lett itthon és sok más helyen elhallgatva Móricz János, és relytélyes halála kinek jött éppen kapóra.
Purisaca Golenya Ágnes folytatja Móricz munkásságát, kutatómunkája erdményeit cikkekben, előadásokon, könyvein keresztül osztja meg.
Ezen az előadáson többek között olyan kérdésekre keresi a választ, hogy:
-milyen régi valójában az "Újvilágként ismert kontinens
-mi közünk nekünk Amerikához, vagy az ősi indián kultúrához.
Aki csak a történelemkönyvekből ísmeri a történelmet, annak sokkoló, hihetelen információkat tár fel ez az előadás, akiket pedig nem elégít ki a hivatalos magyarázat, talán a nagy "kirakós" egy újabb, hiányzó részletére bukkanhatnak.
Móricz János: „Mikor a Fém-könyvtár tartalma nyilvánossá válik, nem lesz több háború!”
Móricz János kutatásai
2007. május 03. csütörtök 10:40
Móricz János szerint a klasszikus történetírás nem ad átfogó világszemléletet; az Özönvíz után az úgynevezett Amerikai Új
Világ vált a civilizációk szülõanyjává, amiknek az alapja az õsi Magyar kultúra volt. Az Európai és a Közép Keleti
kultúrák váratlanul a fejlõdés kihagyhatatlan evolúciós lépései nélkül tûntek fel. Ezek a civilizációk az Amerikai
kontinensrõl kerültek át ahol az evolúciós elõzményeik megtalálhatóak. Azok a csoportok, akik túlélték az Özönvizet,
késõbb az Andok magasabb fekvésû területein az Özönvíz utáni kultúrákat hozták létre.
Idõszámításunk elõtt 8000-7000 között megérkeztek Alsó-Mezopotámiába tutajokon, amik balsafából készültek olyan
faanyagból, amit csak Dél-Amerikában lehet találni. Ecuadorban, Azuay tartományban, olyan nevek találhatóak, mint
Shumir, Zumir, Shammar, Mosul és még sok más, amik arra utalnak, hogy ez a régió volt az õsi Sumérok, vagy
Zumirok szülõföldje, akiknek a nyelvét egy õsi un. proto-Magyarból lehet származtatni.
Móricz elmondása szerint a Kárpátok magyarjai amerikai eredetûek ugyanis az Andok elhagyása után áthozták a
magyar nyelv atlanti jellegzetességeit, a legendákat, tradíciókat és hiedelmeket. Ecuadorban, és másutt Amerikában,
a Cayapos, Jibaro-Shuar, Tschachi, Saraguru, Salasaka és más törzsek az õsi magyar nyelv változatait beszélték. A
kulturális erózió és erõszakos külsõ beavatkozás ellenére számos magyar helynév és dialektus megtalálható
Ecuadorban.
A régi magyar és a sumér nyelv közötti hasonlóság nem lehet véletlen, mondja Móricz, mindezt nyelvészeti
hasonlóságokon túl (pl. nap, Úr, Isten) etnográfiai, vallási, mûvészeti és néprajzi kapcsolatok igazolják. Az 8. század
(AD) végén, a magyarok, a Karák (más néven király szkíták vagy fehér hunok) Indiából hazavándoroltak azanyaországukba Dél-Amerikába. Ezek ugyanazok a Carák, akikrõl a késõ 18. századi ecuadori történész, Pablo Juande Velasco beszél, hogy megérkeztek a 8. században és a helyet, azóta is Bahia de Caraqueznek hívják Manabi tartományban.
Nagyon keveset tudunk errõl a bámulatos emberrõl (Juan Moricz a szövegben mindenhol) aki Móricz Jánosként születettMagyarországon 1923-ban, mivel nagyon keveset írt. Õ minden nap megélte azt az élményt, amiért más kutatók életreszóló expedíciókat szerveznek. Egy briliáns, elbûvölõ ugyanakkor egy nehéz és akaratos ember volt. Mielõtt bárki egyegyszerû kalandornak hinné, álljon itt egy szakértõi lista, (látszólag ismeretlenül a nyugati szakavatott számára),akiknek az érdeklõdését felkeltették a lehetséges Magyar-Quecsua kapcsolatok, egy lista, amit Móricz János kért éskapott az Ecuadori Külügyminisztériumtól. Az együttes reagálásuk nem kevésbé megdöbbentõ, mint a munkájukkalkapcsolatos teljes csend.
Magyar szakértõk
Dr. Kósa Barna / Melbourne, Ausztrália: Mezopotámia, Palesztina és Anatólia kultúráinak szakértõje. Igazolta és jóváhagyta Móricz János hipotézisét az amerikai kulturális diffúzióról, a magyarok amerikai eredetérõl. Félévszázadpublikációinak listáján szerepel Móricz János felfedezésérõl írott cikke is.
Dr. Rimanóczy László / NSW, Ausztrália: A belga tudományos társaságok tagja. Sumerológus, Amerika ésMezopotámia közti kulturális kapcsolatok szakértõje. Tanulmányai jelentek meg az õsi Kitus (Quito) királyságot irányítókirályi dinasztiákról. Igazolta Móricz János állításait.
Szentirmay Gyula / NSW, Ausztrália: A híres kutatónak, Kálmán Patakynak jó barátja, szakmai közvetítõ Pataky és MóriczJános között. 50 év fordítói munkásság a magyarok amerikai eredetérõl.
Turmezei László / Kutató, a Magyar Akadémia hajdani tagja. Kiemelt Polynézia, Malayzia stb. szakértõ. Móricz Jánostanulmányait felülvizsgálja, és egyetértését adja, hogy Móricz felfedezése az Amerikai kontinens történelmét illetõen kinyitja a kapukat egy teljes revízió számára.
Alexander Csóke / Schlossberg, Ausztria. Nyelvész, Kaukázus, Ural és az Altáj nyelveinek specialistája. Móricz Jánosfelfedezése óta az idejét az ecuadori pre-kolumbián nyelveknek szenteli, igazolta Móricz János elméletét az amerikai kulturális diffúzióról és a magyarok amerikai eredetérõl
Magyar kutató az inkák földjén TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN
(a Delta c. folyóirat egy régi számának cikke)
Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant.
Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül.
A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült felfedezni.
Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés.
Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet.
A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Ecuadorban végzett alapos kutatásokat.
Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el.
Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie.
Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették.
A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent helyre”.
Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre, magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért.
A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert.
„…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…”
Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására.
A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei, filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték.
Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés.
Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőztető kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszint feletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább. Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.
Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír:
’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához.
Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva.
Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába pontosan az Egyenlítőn volt.”
A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt.
Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek.
Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek.
Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni.
Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé.
A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből:
„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak.
Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez…”
A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének alaposabb megismerését.
SZENT-MIKLÓSSY FERENC
Móricz János ismeretlen körülmények között, egy hotelszoba zuhanyzójában vesztette életét 1991- ben, Guayaquil- ben (Ecuador)./szerk.megjegyzése/
Móricz Jánosról és a Tayos barlangról az ecuadori tévében
A kételkedőkre nehéz idők jönnek. A bizonyítékokra egy közép-mexikói törzs talált rá, és bárki készítette a szobrokat, nagy szemű lényeket és űrhajókat ábrázolnak.
Köztünk jártak? Csak most kerültek nyilvánosságra azok a szobrok és ékszerek, amelyek furcsa - és három - szemű, minden bizonnyal idegen lényeket, és repülő csészealjakat ábrázolnak.
Lassan mindegy lesz, hogy eddig hitt-e a földönkívüliekben vagy sem. A videóból kiderül, hogy eddig helyesen döntött-e:
Magyar felirat! Benjamin Freedman beszéde, 1961, Washington
Benjamin Harrison Freedman (NY,1890-1984) Zsidó családban nőtt fel és zsidó vallás szerinti nevelésben részesült. Üzleti karrierje során ő lett a Woodbury Soap Company cég fő tulajdonosa. Tanúja volt és bizonyos fokig közvetlen résztvevője azoknak a politikai és pénzügyi manipulációknak, amelyek elősegítették a kommunizmus hatalomra kerülését és Izrael, mint cionista állam létrehozását, valamint az amerikai politikai élet és tömegtájékoztatás zsidó hegemónia alá kerülését.
Mint a zsidó érdekek képviselője bejárása volt az Egyesült Államok hét elnökéhez. Szakított a judaizmussal, és áttért a katolikus hitre. A zsidó történelemben és kultúrában szerzett jártassága és kutatásai eredményeként arra a meggyőződésre jutott, hogy a zsidókra és a judaizmusra vonatkozó közkeletű elképzelések részben tévesek, és még magukat ezeket a kifejezéseket is el kell utasítani.
A konteótudomány (művészet?) külön fejezetét képezik azok a rejtélyes földrajzi helyek, ahol a gonosz összeesküvők meghúzzák magukat, s fondorlataikat ezeken az eldugott, általában néptelen vidékeken szövögetik, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére rémületére.
Mai posztunk azzal a geográfiai területtel foglalkozik, amellyel a konteósok (többféle megközelítésben, de változatlan vehemenciával) talán a legtöbbet foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, tárgyi és spirituális bizonyítékok garmadáját felkutatva az elméletek igazolására.
Készítsetek hát magatok elé valami meleg italt, mert elég hideg lesz, kérjetek még egy gyapjútakarót, a kinti farkasordító hidegből engedjétek be a macskát és dőljetek hátra: az Antarktisz következik!
Annak ellenére, hogy egy egész földrésznyi területről van szó (a maga 13 millió négyzetkilométerével
30 százalékkal nagyobb, mint Európa, közel kétszer akkora, mint Ausztrália, s a lángoktól ölelt mintegy száznegyvenszer férne el rajta), a hivatalos felfedezése elég sokig váratott magára.
Már több száz (ha nem több ezer) éve pusmognak ugyan egy nagy, déli kontinensről, de a modern időkben egy Fabian Gottlieb von Bellingshausen nevű orosz (!) haditengerész-kapitány (itt fent) volt az első, aki 1820 januárjában hivatalosan is felfedezi azt.
Az ezt követő évtizedekben aztán (előbb lassanként, majd egyre nagyobb intenzitással és számban) különböző szakmák képviselői bukkannak fel a jéghegyek és a hóbuckák között, kezdve a fókavadászokkal és a pingvintollgyűjtőkkel, folytatva a csillapíthatatlan bizonyítási lázban égő klasszikus felfedezőkkel, nem megfeledkezve napjaink (általában meteorológusnak és éghajlatkutatónak álcázott) katonai hírszerzőiről.
1.) Előzmények
Mielőtt rátérnénk arra, hogy mi, illetve ki is rejtőzködhet a jégréteg alatt, érdekességként villantsunk fel pár életképet és esetet a Déli-sarkot körülvevő kontinens történetéből. Olvassátok figyelmesen, mert egyikük-másikuk segíthet a végső titok feloldásában, ami végül is mai írásunk egyik célja.
1.1.) A Piri raissz-féle térkép
Amikor 1930-ban elkezdik felújítani és múzeummá átszervezni az egykori isztambuli szultáni épületegyüttest, egy fiók mélyén rábukkannak több, a XVI. század elejéről származó katonai térképre. Ezekről kiderült, hogy egy Piri Ibn Hadzsi Mehmed nevű török tengerészkapitány (raissz) művei, aki 1515 és 1530 között készítette őket. A térképeken kísérteties pontossággal szerepel például a dél-amerikai keleti partvidék (ez Kolumbusz felfedezése után húsz-harminc évvel nem túl meglepő ugyan, de azért sokan felkapták a fejüket), továbbá egy olyan déli sziget északi körvonala, amely meglehetősen hasonlít Antarktisz partjainak rajzolatához – ráadásul olyan állapotban, amilyenben jég nélkül láthatnánk.
Piri admirális (mert később ilyen szép karriert futott be) bevallottan felhasznált régi térképeket és útleírásokat is. Kérdés, hogy milyen régi térképről másolhatta (már ha másolta) ezt a részt, amikor csak a huszadik század közepének technikáival sikerült a több ezer méteres vastagságú jégréteg alá „látni” és megállapítani, hogy milyen is a partvidék talajának rajzolata…
1.2.) A náci kutatások
Adolfról (és főleg Heinrich Himmlerről, az SS atyjáról és főparancsnokáról) köztudott, hogy mennyire rajongott az okkultizmusért, s közvetlenül a második világháború előtt két horogkeresztes expedíciót is indított az Antarktiszra (az elsőt 1938-ban, a másodikat 1939-ben), hogy ott az árja múltra utaló maradványokat keressenek, valamint titkos kísérleteket folytassanak. Az expedíciók vezetője Alfred Ritscher kapitány volt, s a zászlóshajó a sokat sejtető Neuschwabenland (Új-Svábország) nevet viselte (itt alul), s ugyanezt a nevet kapta az általuk részletesen feltérképezett terület is – de erről majd később.
1.3.) A High Jump művelet
1946-ban az USA hadügyminisztere, James Vincent Forrestal kiadja az utasítást egy minden addigi méretet meghaladó antarktiszi expedíció megszervezésére. Pár hónapon belül 4700 ember, 16 hajó (többek között az itt alul látható CV-47 Philippine Sea repülőgéphordozó), nyolc helikopter, továbbá kéttucatnyi repülőgép állt készen a feladatra.
Na és rengeteg nehéz láda, amelyeken nagy betűkkel ez volt olvasható: Tudományos felszerelés, nyílt láng használata tilos! – Az Egyesült Államok tulajdona.
A jenkik 1946 karácsonyán érik el az antarktiszi partokat, majd Vízkeresztkor partra is szállnak. A hivatalos tervekben az szerepel, hogy legalább fél évet fognak ott tölteni; készleteik, tartalékaik ennek megfelelő nagyságúak: minden eshetőségre felkészülve nyolc havi élelmet és üzemanyagot vittek magukkal. Hatalmas lendülettel kezdik feltérképezni a vidéket, repülőgépekkel és motoros szánokkal járnak be több százezer négyzetkilométert, optimizmustól és harsányságtól eltelve…
..mígnem alig hat hét elteltével, 1947 februárjának közepén hirtelen fogják magukat és mindenféle hivatalos magyarázat nélkül összepakolnak és hazamennek. A High Jump egyike a negyvenes évek azon kevés amerikai (tudományos? katonai?) műveleteinek, amelyeket a mai napig államtitokként kezelnek és nem vonatkoznak rájuk a tudományos kutatás szabadságát biztosító jogszabályok sem.
Bővebbet ugyancsak később, a teóriák között.
1.4.) Tolongás
A közhelyesen csak Hatodik Földrésznek nevezett terület iránt igen élénk a nemzetközi érdeklődés. Hét országnak vannak nyílt területi követelései (ezek olykor átfedik egymást és diplomáciai anyázások gyakori előidézői), s további hat állam már jelezte, hogy ha tényleg elkezdődik a torta hivatalos felosztása, ebben az örömteli pillanatban ők is szeretnének az asztal környékén tartózkodni.
1.5.) Az Antarktisz-egyezmény
Számos nemzetközi megállapodás létezik, amelyek közül a legelső és a legfontosabb az 1961-ben hatályosult Antarktisz-egyezmény. Ennek alapján itt bármelyik állam létesíthet tudományos célból állomásokat (46 élt, illetve él is ezzel a lehetőséggel), de bármiféle hulladék lerakása és tárolása szigorúan tilos. Ugyancsak tiltottak a katonai célú kísérletek és kutatások. Ha-ha.
Az egyezményt a mai napig negyvenhét állam képviselői látták el kézjegyükkel.
2.) A konteók
Abszolút érthető, hogy ez az eldugott, mindenféle civilizációtól távoli, gyakorlatilag érintetlen földrész (valamint a nemzetközi diplomácia időről időre felerősödő, ezt megcélzó tevékenysége) felkeltette az összeesküvéselméletek hirdetőinek figyelmét. Lássuk, milyen körmönfont teóriák lebegnek a jég és a hó fölött. 2.1.) Atlantisz
Nem csak a hangzásbeli hasonlóság az oka annak, hogy sokan az elveszett kontinensek archetípusának tartott Atlantiszt látják a hatodik földrészben. 2500 éve, vagyis Platón óta megszámlálhatatlanul sokan keresték (és vélték megtalálni) az egykoron virágzó, majd az istenek által elsüllyedéssel büntetni rendelt szigetet,
a római Marcellus Ammianustól a brit Francis Baconon keresztül az amerikai Ignatius Donnellyig, s a kutatók egy része az Antarktiszra voksol. Közülük is vannak, akik szerint az eltűnt kontinens lakóinak leszármazottai a mai napig egy föld alatti barlangrendszerben élnek, melynek egyik ki-, illetve bejárata itt található, a gleccserek és a több ezer méteres hegyláncok között. Az atlantiszi antarktisziak (nyelvtörőnek sem rossz…) fenntartották önmaguk számára őseik kultúráját, civilizációját és az okkultizmussal rokon technológiájukat, s bennünket csak megfigyelnek, mert ez a világ (mármint a miénk) nagyon nem a kedvükre való.
A huszadik század ötvenes éveinek vége felé egy Charles Hapgood nevű amerikai történész elővezette a kontinensek gyors sodródás-elméletét, melynek értelmében (bizonyos feltételek megléte esetén) a Föld tektonikus lemezei évente (egymáshoz képest) nem pár centit mozdulhatnak/mozdultak el, hanem akár több száz, vagy több ezer kilométert is, tehát az eredetileg az Atlanti-óceánban,
Európa és Amerika között található Atlantisz úgy 12 ezer évvel ezelőtt bizony „lecsúszhatott” jelenlegi helyére, a rajta található fejlett, „vízözön előtti” civilizációval együtt. Ehhez (mármint az elmélethez) később csatlakozott Graham Hancock, Erich von Däniken, George Berlitz és a Flem-Ath házaspár (Rand és Rosa) is. 2.2.) A nácik
Gyorsan olvassuk vissza az 1.2-es alpontot itt fent, majd folytassuk.
Szóval miután a Ritscher kapitány által vezetett expedíció kikötött az Antarktiszon, lázasan nekiláttak katonai bázisok építéséhez azokon a területeken, ahol (a legnagyobb meglepetésükre) egészen tűrhető viszonyokat találtak (valószínűleg a föld alatti melegvizes források miatt). Az egymás után (titokban)
érkező hajók és repülőgépek rengeteg felszerelést hoztak, s több ezer megbízható, fizikai, egészségügyi, erkölcsi és faji szempontból százszor leellenőrzött árja férfit és nőt telepítettek ezekre a támaszpontokra (különböző források 50 ezer és 200 ezer fő közötti végső létszámról beszélnek), ahol egész kolóniák jöttek létre. A hosszú sarki éjszakákon olyan sok tennivaló nem akadt arrafelé, ezért szépen szaporodtak is, miközben fokozatosan a föld alá húzódtak.
Amikor 1945-ben Hitlert olyan látványosan fenéken billentették, a Harmadik Birodalom tudományos színe-java (már aki tudott a projektről) felpattant pár tengeralattjáróra, összecuccolták a fejlesztés alatt álló haditechnikát (meg még egy jó csomó tudományos érdekességet, tán még ufót is), és meg sem álltak
Neuschwabenlandig, ahol berendezkedtek és folytatták az ígéretes kísérleteket.
Olyan elképzelés is van, hogy maga Adolf is lelépett a körülzárt Berlinből és az itt alul látható, VII/C osztályba tartozó U-977 fedélzetén (Heinz Schaeffer kapitány vezényletével) végül az antarktiszi Negyedik Birodalomban kötött ki. Ugyancsak gyakran felbukkan az állítólag szintén a Kiel-Antarktisz viszonylatban
ingajáratként közlekedő, IX/C osztályú U-530 is (parancsnoki hídján a kellemesen
csengő nevű Otto Wermuth fregattkapitánnyal; itt felül az 1945-ös argentin őrizetbevételi rendelvénye), mint roppant gyanús náci közlekedési és szállítási eszköz.
Emlékszünk még az 1947-es amerikai High Jump műveletre (lásd 1.3. alpont), amelyik nagyon érdekes körülmények közepette, gyakorlatilag egyik napról a másikra szakította meg „tudományos” tevékenységét ott lent és lóhalálában takarodott haza?
Nos, Richard Byrd ellentengernagy, a művelet értelmi szerzője (nem mellesleg maga is Antarktisz-szakértő és elsőosztályú sarkkutató, akit 1938-ban a németek maguk hívtak a saját expedíciójukra, de ő ezt nem fogadta el), szóval Byrd admirális (aki itt jobbra látható) 1947 tavaszán olyasmit nyilatkozott egy újságírónak, hogy „az USA-nak fel kell lennie készülve egy olyan támadásra, amely a sarkvidékekről kiindulva érheti”. Kérdésre válaszolva pedig elmondta, hogy „az expedíció által tett tudományos felfedezések engem megerősítettek azon hitemben, mely szerint az Egyesült Államok biztonságát az eddigieknél is komolyabb erőfeszítésekkel lehet csak garantálni.”
A hülyének is nyilvánvaló: a jenkik ráfuthattak a német bázisok nyomaira (ha ugyan nem egyenesen a németekre), és olyan ultimátumot kaptak, aminek kénytelenek voltak engedelmeskedni…
Az sem elképzelhetetlen, hogy Harry S. Truman elnök már előre értesült a sarkvidéki náci jelenlétről és egyenesen azzal a feladattal bízta meg Byrdéket, hogy füstöljék ki onnan a németeket (a közel ötezres expedíciós létszám inkább egy intervenciós hadosztályra enged következtetni, nem pedig tudományos
kutatócsoportra), de vagy a káposztazabálók létszámát becsülte mélyen alá, vagy azok (hadi)technikai ellátottságát…
2.3.) Idegenek
Az antarktiszi jégmezők alatt évtízezredek óta a földönkívüliek titkos támaszpontja és földi bázisa rejtőzik. Innen indulnak és ide érkeznek vissza a repülő csészeljak, a kis zöld emberkék, valamint a feketébe öltözött emberek is. Nagyon sokáig ideális helyszín volt ilyen célokra, de az utóbbi 150 évben ez az izgága, a saját bőrében férni sem tudó emberi faj nagyon bekavart szegény idegeneknek. Az egész konspiráció felborult, s kénytelenek voltak alkut kötni legalább a nagyhatalmakkal (esetleg megzsarolni őket): időről időre tudományos és technológiai segítséget nyújtanak ezeknek, cserébe pedig viszonylagos nyugalmat és cseszegetésmentes további évtizedeket kérnek (minimum addig, amíg felszámolják a háztartást és vissza nem repülnek oda, ahonnan jöttek).
Ha ez a verzió a frankó, akkor Byrdék nácikat kerestek, de (a legnagyobb megdöbbenésükre – képzeljük csak el az arcukat!) magát ET-t és kollégáit találták abban a kurvanagy hidegben.
2.4.) A Iaszón Társaság
Ezt a bandát hivatalosan Jason Defense Advisory Group-nak hívják, s nevét a görög mitológiából, az argonauták vezetőjéről kapta; ez volt az a hős, aki megszerezte Péliásznak az Aranygyapjút.
A Jasont (és akkor így hivatkozom rá a továbbiakban) 1960-ban hozták létre Eisenhower elnök személyes utasítására, mint egy tudományos tanácsadó testületet, melynek elsődleges célja olyan tanulmányok elkészítése a washingtoni kormány részére, amelyek a klasszikus tudomány és a paranormális határán mozgó területeket veszik górcső alá. A Jasonnak nem véletlenül van állandó megbízási szerződése a Pentagonnal, az amerikai hírszerző közösség több tagjával (CIA, NSA, DIA, stb.), valamint az USA Energetikai Minisztériumával.
Sokak szerint Nixon volt az, aki 1973-ban új feladatot adott a Jasonnak: onnan kezdve szinte kizárólag a titkos (és részben elfeledett) földi civilizációk örökségét kutatják, különös tekintettel ezek pusztulásainak, eltűnésének okaira.
S mindezt azért, hogy a jelenlegi emberi civilizáció (okulva az elődök póruljárásából) elkerülhesse a globális katasztrófákat.
Ez a teória tehát azt állítja, hogy az Antarktiszon a Jason központja található, mindenféle kutatólaborral és kísérletező kedvű, jólfizetett tudósok (műszakiak, matematikusok, nyelvészek, néprajzosok, történészek, katonák) százaival, akik a modern kor Aranygyapjúját (Bölcsek Kövét, Szent Grálját, stb.) kutatják. És persze nagyon nem szeretik a nyilvánosságot.
2.5.) A szabadkőművesek
Régi ismerőseink természetesen az Antarktiszon is felbukkannak. Nem bonyolítom a dolgokat, szerintem ennyi általános konteótudással, amennyivel olvasóink már rendelkeznek, mindenki el tudja képzelni, mi az ábra. Bónusz érdekességként elmondom, hogy ide kapcsolható az az alverzió is, amely szerint a Templomosok alapították az első antarktiszi bázisokat (amikor még nem volt olyan barátságtalan a vidék), majd a jegesedés után távoztak, tudniillik nem rendelkeztek megfelelő üzemanyaggal a kívánt hőmérséklet eléréséhez. A maszonok viszont csak a XIX. században lakták be ismét a régi barlangokat, s itt rendezték be a világ legtitkosabb könyvárát is, na meg egy genetikai tartalékbankot, ahová apránként a földkerekség minden élőlényfajából (mikroorganizmusok, gombák, növények, állatok) származó DNS-mintát elhelyeznek, egyfajta Noé bárkája utánérzésként, felkészülve a legrosszabbra.
És végezetül még egy kérdőjel:
1998-ban az Antarktisz Ausztrália felé eső odalán egy hatalmas, mindent elsöprő erejű földrengés következett be (a Richter-skálán 8,2-nek lőtték be, s a szeizmológusok gyakorlatilag az egész világon kimutatták). Ha ez bárhol máshol történik, elképesztő pusztítást végez, ha pedig tengerpar közelében, akkor több tíz méteres cunamit indít útjára.
Nosza, egész Dél-Ausztráliában készültségbe helyezték a polgári védelmet, kiürítették a strandokat és rettegve várták a szökőárt. Ami nem jött. És azóta senki sem érti, miért nem.
Ja: az Antarktisz alatt nincsenek egymásnak feszülő vagy egymásra csúszó tektonikus lemezek, amelyek (legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint) ezeket a földrengéseket kiválthatják.
Úgyhogy a szakemberek azóta is vakargatják a fejüket és megpróbálják kitalálni, hogy mi okozhatta azokat a rezgéseket, amelyek egyértelműen földrengésre utaltak.
Vagy robbanás lehetett? Ki robbantott, miért, hogyan? És ekkorát?!
És végül, de nem utolsósorban, egy nagyon érdekes, szintén ezt a témát boncolgató műsor, sok kiegészítő információval : http://fixhd.tv/videotar/lejatszo/1136
"Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden tudományos fórumon képviselek, röviden a következő. Az európai történelem VII., VIII., és IX., százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses időközt már ekkor pontosan behatároltam: a betoldott, vagy kitalált időszak 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart.” (Heribert Illig)Megdöbbentő? A szerző Németországban hatalmas vihart kavart könyvének tézisét azóta sem tudták megcáfolni a középkorkutatók. Merthogy Illig úr rendkívül alapos munkával bizonyítja be: kik, hogyan, hol és mikor követték el minden idők legnagyobb történelemhamisítását. Naptárunk szerint elmúlt 2000. Valójában alig jutottunk túl 1700-on. Habár ez a lebilincselő történelmi krimi arra is rávilágít, csínján kell bánnunk az olyan szavakkal, mint például a "valójában". Hiszen az is kiderül: nem csupán Nagy Károly és kora kitalált, de időszámításunkhoz is kapcsolódik jó néhány meglepő rejtély.
Heribert Illig Kitalált középkor
Tóth Gyula Heribert Illig tanulmányát alapul véve, kutatja a magyar történelmet, ami természetesen nem választható el Európa történelmétől, sőt kontinenseken is túlnyúlik. Már maga Heribert Illig könyve is óriási vihart kavart, pedig Ő nem is ismerte a magyar Képes Krónikát.
